2013-ban, még az egyetemen egy magyar milliárdos tartott vendégelőadást.

Egy olyan könyvet javasolt alapműként vállalkozóknak, aminek semmi köze nem volt az üzletépítéshez, a marketinghez, a produktivitáshoz vagy a kommunikációhoz.

Egy regényről beszélünk, ami az önbecsülésről, az integritásról, az egyéniség erejéről szólt.  Akkor én már olvastam ezt a könyvet, és elsőre is fantasztikusnak tartottam, de ennek a hatására újra elővettem, és kicsit jobban elmélyedtem benne. A regény írójának-egy hölgynek- a szeretője, és sokak szerint a karaktereinek az egyik mintája volt egy Nathaniel Branden nevű pszichológus, aki az önbecsülés fogalmát alkotta meg, és akinek a munkásságára ettől a pillanattól kezdve rengeteg figyelmet fordítottam.

Mindez azért olyan fontos, mert már akkor is sokan kértek már tőlem tanácsot, de mindig a technikai dolgok érdekelték őket, holott egyértelműen nem arra volt szükség. Rengeteg ember óriási elméleti tudással sem tud érvényesülni soha.

Én úgy gondolom, hogy az önbecsülés és az érzelmi intelligencia a hiányzó láncszem.

Nem hiszem, hogy bármilyen téma fontosabb lehetne az önbecsülésnél: ha nincs meg, akkor hiába vannak céljaid, nem hiszed el magadról, hogy el tudod érni őket.

Önbecsülés hiányában hiába próbálsz eredményeket elérni, mert szabotálni fogod magad. Önbecsülés hiányában nem tudod elviselni a kudarc kockázatát, mivel a kudarcot a saját méltatlanságod megerősítésének tartanád, és inkább a biztonságot keresed, akkor is ha az hosszú távon káros.

Freud egó-védelmi mechanizmusokként hivatkozott arra, amikor valaki halogatja a fontos, de kihívásokat jelentő feladatait. Amikor valaki megmagyarázza (megracionalizálja) magának, hogy miért választja a kényelmesebb utat.

Branden szerint ez teljesen megfeleltethető az ember önbecsülést védő reakcióinak. Ha áll előttem egy nehéz, ismeretlen feladat, akkor azt halogatni fogom, vagy megracionalizálom, hogy miért nem olyan fontos foglalkozni vele, mert nem akarom kockára tenni a magammal szemben kialakított tiszteletet (a legtöbb ember nagyon ügyes ebben, hogy vak legyen a tények felé, és úgy alakítsa a valóságról alkotott felfogását, hogy a végleges döntés az legyen, hogy nem kell tenni semmit).

Rendkívül egyszerű becsapni magunkat, máshogy látni a valóságot, mint amilyen az valójában.

Az önbecsülés az elméd immunrendszere, ha úgy tetszik. Ha történik valami, ami befolyásolja az önképed (például elkövetsz egy hibát, vagy valami kellemetlen esemény történik), akkor a jó önbecsülés birtokában az ember képes egy fejlődésre való lehetőségként tekinteni erre a helyzetre, és a cselekvésre koncentrálni, míg alacsony önbecsüléssel valaki úgy fogja értékelni ugyanazt a helyzetet, hogy kár küzdenie.

Fontos, hogy ÖNbecsülésről van szó, és ezért gondolom, hogy egyre fontosabbá válik-a közösségi média oldalakon egyre többen versenyeznek másoktól származó megbecsülésért és népszerűségért. Meg kell értenünk, hogy a figyelemhajhász, nárcisztikus viselkedés még akkor is az önbecsülés hiányára utal, ha az illető kifejezetten határozott, magabiztos és népszerű.

#1 A legtöbb nagy eredmény eléréséhez az azonnali jó érzésekről való lemondásra van szükség

-Az önbecsülés egyik sarokköve az értékrended érvényesítése az életben, márpedig ez idő és energiaigényes. A modern világ számtalan azonnali örömet biztosít, nagyon könnyű kényelmesen “meglenni”/”létezni”. Ez azt sugallja, hogy nem szükséges mentális erőfeszítéseket tenni a jobb élet felé.

A gyorsételek az édességek, a sorozatok, a vásárlás, a videójátékok, a Facebook-ozás, a sorozatok nézése mind beindítja az ember dopamintermelését (ami az egyik boldogsághormon), de ez nem IGAZI boldogság, habár átmenetileg olyan érzés lehet, és mindez könnyedén finanszírozható is egy átlagos havi fizetésből.

De ha lemondasz a céljaid megvalósításáról, az előrehaladásról az életben, a kényelmet kedvéért, akkor torzul az értékrended, és romlik az önbecsülésed.

#2 A média befolyása

-A médiában nagyon erősen közvetítve van egy fogyasztói értékrend, ami (meglepetés) egyedül arra szolgál, hogy az emberek minél inkább abban higgyenek, hogy ők túl kevesek az élethez, de különböző árucikkek megvásárlása árán “jobbak lesznek”(nem szabad elfelejteni, hogy a TV-t a hirdetők tartják fenn).

Ezért kapnak egyre több szerepet olyan celebek, akik semmit sem csináltak, egyszerűen azért híresek, mert híresek. Sok cégnek nagyon megéri azt az értékrendet építeni az emberek fejében, hogy a siker az, ha valaki sokat tud költeni, és hogy a boldogság megvásárolható (akár részletfizetéssel is). Viszont az eudaimónikus boldogsággal kapcsolatban írtam arról, hogy nem véletlen ismertek mindenki számára a “drogos modell”, “depressziós celeb” szószerkezetek.

Vásárlással, holmik birtoklásával önbecsülést építeni hosszú távon nem lehet. De annyira erősen sugallják az embernek, hogy a vásárlás a boldogság kulcsa, hogy nagyon bízni kell a saját véleményedben, hogy ki tudd jelenteni ennek a gondolatnak a hibásságát.

#3 A megerősítéstől való függés

– Ahogy egyre kevesebb ember rendelkezik kialakult, saját értékrenddel, úgy egyre jobban függenek mások megítélésétől, és egyre jobban vágynak mások elfogadására. Ezért “kapcsolatfüggő” valaki. Nem azért, mert neki “nagyon fontos a szeretet”. Hanem azért, mert nagyon komoly problémái vannak magával, és megerősítést keres.

Az egészségtelen kapcsolatoknak is ez az oka. Sokan (nem tudatosan persze) csak egy megerősítést akarnak a párjuktól a saját értékükkel kapcsolatban. Összejönnek egy jó külsejű/gazdag valakivel, és onnantól kezdve úgy definiálják magukat, mint aki “elég jó ehhez az emberhez”. Nem mondom azt, hogy mindez általános, csak azt, hogy a Zimány Lindák, Vajna Tímeák motivációja pontosan ennyi.

Az egyik fontos fogalom, ami kapcsolódik ehhez a státusz pánik. Amikor az embernek minden oka meglenne boldognak lenni, de másokkal hasonlítgatja össze magát, és minden döntését is az vezérli, hogy mások szemében milyen lesz a státusza utána.

#4 Méltónak kell érezni magad a céljaidhoz, hogy dolgozz értük

-Ahhoz, hogy valaki megvalósítsa az álmait (amire a mai világban egyre több lehetőség nyílik), ahhoz kudarcokat kell vallani, a “járatlan utat” járni, letérni a csorda biztonságos ösvényéről.

Ha valakinek nincs önbecsülése, akkor minden egyes átmeneti nehézséget, az eredmények hiányát a saját méltatlanságának a bizonyítékaként fog kezelni (legyen szó vállalkozás indításáról, próbálkozásokról az ellenkező nemnél, bármilyen készség fejlesztéséről). Edison azt mondta az izzólámpával kapcsolatos kísérletei után, hogy nem 10 000 elhibázott kísérlete volt, csak talált 10 000 módot, ami nem működött. Igen, de ahhoz, hogy valaki ilyet mondjon, ahhoz komoly önbecsülésre van szükség.

Az önbecsülés fogalmának egy nagyon torz formája létezik a köztudatban: sokan abból indulnak ki, hogy az önbecsülés annyi, hogy sikeres vagy, és sokan kedvelnek.

De mindenki hallott kiégett vezérigazgatókról, akik mesésen sikeresek, de semmi boldogságot nem találnak a munkájukban. Az eredmények segítenek ugyan, de önmagukban nem elegek. Az önbecsülés a magadról alkotott hiedelmeknek az összessége-nagyon sok olyan emberrel találkoztam, aki “formailag” nagyon sikeres, de egyértelműen nem hisz abban, hogy ő egy értékes ember.

A skála másik végén azok az emberek vannak, akik erősen túlkompenzálják az önbecsülésük hiányát: mutass nekem feltöltött szájú, platinaszőke nőt, aki a dekoltázsát villantja meg Instagramon, és mutatok neked egy olyan embert, aki annak ellenére is nagyon nincs kibékülve magával, hogy emberek százai like-olják be a képét, és nagyon magabiztos tud lenni egy szórakozóhelyen.

Mutass egy olyan aranygyereket, aki arról ömleng, hogy ő a város királya és élőben közvetíti a kondis edzéseit, és mutatok egy olyan embert, aki az önbecsülése hiányát próbálja elkeseredetten leplezni.

Az oktatásban a gondolat, hogy “a gyerekek önbecsülését építeni kell” azt eredményezte, hogy a középszerű teljesítményt jutalmazzák, a szabályok betartását. “Részvételért” is jár az oklevél, ezzel próbálva elérni, hogy ügyesnek érezze magát, holott csak függővé teszik az embert a visszajelzéstől (elülteti a gondolatot a fejükben, hogy “amíg jó visszajelzéseket kapok, addig jó vagyok, de ha nem, akkor nem”).

A fő problémám hasonló a “pozitív gondolkodással” kapcsolatban. Elkeseredetten próbál egy “jó érzést” kelteni az emberekben, amikor azt sugallja, hogy ők mind fantasztikus emberek. Ez nem igaz.

Rengeteg embernek meg kell mondani, hogy ideje gatyába rázni a dolgait, mert bármilyen anyagi helyzetben lehet boldognak lenni, bármennyi baráttal lehet boldognak lenni, de önmagadat becsapva, a céljaidról a figyelmedet elterelve a legkönnyebb utat választva nem lehet. Nem elég csak “szeretni magad”.  Ha jobban megnézed túl sokszor kerül előtérbe az a gondolat, hogy “mások csak irigyek rád, de ne higyj nekik, ne foglalkozz velük”. Ez egy hamis önbecsülést építő gondolat, mivel:

1, lehetővé teszi az önbecsapást

2, az önbecsapás elkerüléséhez pedig mások visszajelzése nagyon is fontos információ.

Mi az önbecsülés tehát az egészséges formájában megtapasztalva?

Két dolog: önbizalom és önelfogadás.

Az önbizalom az abban való hit, hogy képes vagy leküzdeni az életben eléd álló nehézségeket.

Az önelfogadás az abban való hit, hogy történjen bármi, van lehetőséged egy boldog embernek lenni.

Ha valaki a hétvégéit azzal tölti, hogy sorozatokat néz, akkor az önbizalma rombolódik, hiszen lenne fontosabb dolga, de nem azzal foglalkozik, a tettei azt sugallják, hogy mélyen belül nem hisz abban, hogy ezeket a nehézségeket le tudná küzdeni.

Ha valaki munkamániás, akkor könnyen lehet, hogy ez abból hitből táplálkozik, hogy úgy érzi, hogy valamit bizonyítania kell, mert önmagában nincs joga boldognak lennie, csak ha eredményekkel van igazolva (de így nem fogja megtalálni, ahogy a kiégett vezérigazgatók példája is mutatja).

Az önbecsülés teljes valóságában az az érzés, hogy nem kell bizonygatnod magad, élhetsz a saját feltételeid szerint, és a saját értékrended a legmagasabb szinten próbálod megvalósítani.

Branden meghatározott 6 olyan területet, amiken keresztül az önbecsülés megfigyelhető, és amelyek felépítik ezt a fogalmat (ezekről több információt találsz a Six Pillars of Self-Esteem c. könyvében). Ezek a területek bizonyítékai is a jó önbecsülésnek, és egyben az ezekkel összhangban történő cselekvés fejleszti is azt.

Például ha tudatosan élsz ahelyett, hogy csak sodródnál az élettel, akkor az egyrészt mutatja is, hogy hajlandó vagy energiát szánni a tudatos döntésekre (bízol az elmédben, tiszteled a saját gondolataid=jó önbecsülés), másrészt ha úgy döntesz, hogy egyre több területet vizsgálsz meg tudatosan, annál jobb lesz az önbecsülésed (mert valószínűleg fel fogod fedezni, hogy mindig vannak megoldások, és gondolkodás által azok elérhetővé is válnak).

Látni fogod, hogy minden egyes elem mögött ott áll a “gyakorlás” szó. Nem elég egyszer-kétszer, az élet nagy döntéseivel kapcsolatban ezeket csinálni: egy folyamatos, mindennapi gyakorlásról van szó. Az apró döntések, hogy az igényes, vagy az igénytelen megoldást választjuk, meghatározóak a leginkább.

A tudatosság gyakorlása

“Lényegében minden filozófiai és spirituális hagyományban megjelenik valamilyen formában a gondolat, hogy a legtöbb ember alvajárva megy végig a létezésén. A megvilágosodás mindig egyfajta felébredéssel egyeztethető. Az evolúció és a haladás mindig a tudatosság tágulásával jár.”

Nem érezhetjük magunkat megfelelőnek az életre, amennyiben minden döntésünk mások döntései által vezérelve történik, vagy csak azt csináljuk, amit mindig is tettünk korábban. A cél a tudatos döntések meghozatala. Tudatosság az, ha el tudunk mélyülni egy kérdéskörben, hogy válaszokat találjunk, meg tudjuk határozni racionálisan a szükséges lépéseket ahelyett, hogy a legkönnyebb, legegyértelműbb megoldást választanánk.

Amikor mélyen valahol tudod, hogy egy bizonyos cselekvést meg kéne tenni, de mégis halogatod, mégis a könnyebb utat választod, mindez regisztrálódik az önbecsülésedben és sérülni fog. A tudatosság a legfontosabb túlélési eszközünk-ha tisztában vagyunk a valósággal, a környezeted működésével, akkor minden téren jobban élhetünk. Nem érezhetjük magunkat kompetensnek, méltónak az eredményekre, ha az életünket egy mentális ködben töltjük.

Az ember agya evolúciós okokból nagyon energiatakarékos. Elvárhatjuk magunktól azt, hogy mindig okosan, racionálisan döntsünk, és betartsuk a terveket, de megfelelő előzetes lépések megtétele nélkül nem fog megtörténni. A cselekvéseink 95%-a ugyanis szokások, minták alapján történik. Az agyunk, ha nem figyelünk oda rá, azt fogja tenni, amit korábban mindig is tett. Ezért kell tudatosan mentális energiát szánni arra, hogy kézben tartsuk az életünket, sodródás helyett.

Az önelfogadás gyakorlása

Több alkalommal tapasztaltam azt, hogy sokan ellentmondásnak élik meg azt, hogy a személyes fejlődéshez előbb az embernek el kell fogadnia a jelenlegi helyzetét.

Hiszen hogyan tudnánk elfogadni a hiányosságainkat, ha a célunk pontosan azoknak a leküzdése?

Igaz, de ahhoz, hogy holnap jobb lehessen a helyzet, ahhoz előbb el kell fogadni, hogy ma ott tartunk, ahol. Ahhoz, hogy ma és holnap helyesen cselekedhessek, ahhoz nem szabad letagadni a tegnap hibáit, sőt mögé kell tekinteni, hogy minek a következményeképpen állt elő ez a helyzet?

Túl sokan úgy vágnak bele az önfejlesztésbe, hogy felépítenek egy tökéletes perszónát, akivé válni akarnak, de az olyan távol van a jelenlegi személyiségüktől, és olyan mértékben tagadja a jelenlegi személyiségüket, hogy képtelenek azonosulni vele, ezért rövid időn belül újra pontosan ugyanazt csinálják, amit korábban.

Az önelfogadás annak az elutasítása, hogy önmagaddal egy ellenséges viszonyban állj. Ha azt mondod magadnak, hogy : én így nem vagyok jó, más ember akarok lenni-az pontosan ez. A helyes megközelítés a következő: “Több hibát elkövettem, és nem azt az életet építettem, amit igazán a magaménak akarok tudni. Ezek elkerülhetetlenül szükséges tapasztalatok voltak, hogy most meg tudjam hozni a döntést, hogy lépésenként elkezdek változtatni.”

Én úgy látom, hogy mindez komoly alázatot és türelmet igényel (és ez az a pillér, amivel én magam is sokat küszködöm, hiszen nagyon keményen hajszolom magam-újra és újra bebizonyosodik, hogy ez hiba, de pontosan ezen dolgozom az én mentorommal és coach-ommal).

Az önelfogadás nem azt jelenti, hogy szeretni kell a hibáidat, csak annyit, hogy tisztában vagy velük, és képes vagy elfogadni őket (miközben lépéseket teszel a megszűnésük felé).

Amikor egy arrogáns valaki azt mondja, hogy “hát nem tehetek róla, fejlett egóm van”, akkor igazából neki is az önelfogadással vannak problémái. A kirívó, nagyhangú viselkedés valakinek a természetes személyisége, de sokkal többször egy felvett szerep a bizonytalanságai leplezésére.

Rengeteg bizonyíték van rá, hogy minél jobb valakinek az önbecsülése, annál hajlamosabb másokat tisztelettel, kedvességgel kezelni.

A felelősségvállalás gyakorlása

Az egyik legnagyobb veszély, ami fenyegeti az embert az “áldozat-mentalitás”. A tudat, hogy az élete felett nincs irányítása, mert mások döntései és a külső események határozzák meg a helyzetét.

Áldozat mentalitásra példa, amikor valaki a politikusokat hibáztatja, a szüleit, a rendszert, a körülményeket, a balszerencsét, vagy a háttérhatalom összeesküvését, ami befolyásolja a globális piacot, és természetesen lehetetlenné teszi, hogy emberünk valaha is boldogulni tudjon.

A felelősségvállalás feszültséget jelent. Mást okolni mindig könnyebb. És a mai világ nem készíti fel az embert arra, hogy jól tűrje a feszültséget. Érthető önvédelmi mechanizmus tehát megracionalizálni, hogy miért más a hibás.

De fel kell ismernünk, hogy ha nem hozunk döntést, az is egy döntés. És felelősséget is kell vállalni érte. Mire gondolok ezzel?

Ha valaki a formális oktatása után nem képezi magát tovább, akkor az egy döntés. Ha 10 évvel később nem talál munkát, mert 10 éve nem tanult semmi újat, akkor nem okolhatja a piaci helyzetet, vagy a gonosz, pénzéhes felsővezetőket. Menet közben ugyanis jól képzett emberek tízezrei kapnak munkát, vagy indítják el a saját vállalkozásukat.

Éveken keresztül hallgattam férfiak panaszait arról, hogy a nőket csak a pénz érdekli. Amikor feltettem a kérdést, hogy akkor miért nem próbálkozik azzal, hogy sokkal többet keres (megjegyzés: ez egy elméleti kérdés, nem feltételezem, hogy ez lenne a megoldás), akkor beindul egy újabb áldozat-szerep felvétele, ahol is az aranygyerekek, az örökösök lesznek a hibásak. Ezután szoktam rámutatni arra, hogy a probléma az ő részéről a felelősségvállalás hiányában merül ki főleg (megjegyzés: továbbá természetesen van rengeteg nő, akiket valóban a külsőségek érdekelnek, de akkor az illetőnek egyszerűen nem velük kell foglalkoznia).

Mindannyian felelősek vagyunk a saját önbecsülésünk építéséért.

A jó önbecsülésnek a legjobb, legbiztosabb okozója, ha valakinek van 2 egészséges kapcsolatban élő, jó önbecsülésű szülője, akik abban a szellemiségben nevelik fel, hogy a gyerekük értékes ember, akinek minden joga és lehetősége megvan a saját útját járni.

Ez a legtöbbek számára nem adatik meg természetesen. És sokan a világ igazságtalanságaként élik meg mindezt.

De ennek a hiányában képesnek kell lennünk felelősséget vállalva felépíteni a saját önbecsülésünket. Ha valakinek nem volt a része abban, hogy fiatalként egy értékes emberként kezeljék, akkor felelősséget kell vállalnunk, és a többi alappillér gyakorlásával építeni a legjobb önmagunkat.

Senki nem érkezik megoldani a problémáinkat. Senki nem fogja helyetted megvalósítani az álmaid.

A magabiztosság gyakorlása

“A magabiztosság gyakorlásához szükség van arra a meggyőződésre, hogy a a gondolataim és a vágyaim fontosak. Sajnos ez a meggyőződés sokszor hiányzik. Amikor fiatalok vagyunk, a legtöbben olyan jelzéseket kapunk, hogy amit akarunk, amire vágyunk, ahogy gondolkodunk, az nem fontos.

Lényegében azt tanítják nekünk, hogy: ‘Nézd, amit te akarsz az nem fontos. Ami fontos az az, hogy MÁSOK mit akarnak.’”

A magabiztosság gyakorlása azt jelenti, hogy becsülöm a vágyaimat, a gondolataimat, és nem félek kinyilatkoztatni őket, és hajlandó vagyok küzdeni az eszméimért.

Ez sokszor küzdelemmel jár. A magabiztosság hiánya a konfliktuskerülés, a megfelelni vágyás, az értékrendünk érvényesítése az élet megfelelő helyzeteiben.

Beszéltünk arról az önelfogadással kapcsolatban, hogy az alázat, a mások felé megbecsüléssel való viszonyulás jó jele az önbecsülésnek.  Ugyanakkor képesnek kell lennünk álláspontokat foglalni, a véleményünket és értékrendünket egy fontos dolognak tartani, amit meg kell védenünk, és képesnek kell lennünk azt érvényesíteni az életben. A legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, nem a hibáink letagadása, hanem a saját erősségeink, a nagyszerűségünk figyelmen kívül hagyása.

Igazából a társadalmi szabályoknak megfelelni vágyó, szerény személyiség, aki nem tekint önmagára egy értékes emberként, és csak beilleszkedni próbál, az alacsony önbecsülése miatt teszi ezt. Sajnálatos, hogy a legtöbb neveléssel kapcsolatos tanács a gyerekek uniformizálására koncentrál, az erősségeik kidomborítása helyett.

A társadalomban az egyik jellemző dolog a beilleszkedésre való vágy. Mindez alapvető emberi igény, hiszen az evolúció folyamán az ember választott taktikája a túlélésre a közösséghez való tartozás. De ennek rengeteg hátránya is van. Ha valaki feladja a saját álláspontját, hogy beilleszkedjen, lényegében árulást követ el a saját tudatossága ellen.

Egyszerű lehet ezek alapján azt mondani, hogy XY-nak könnyű magabiztosnak, bátornak lenni, hiszen jó önbecsülése van. Amire emlékeznünk kell, hogy a bátor cselekvés építi az önbecsülést. Az ember nem előbb lesz bátor, és utána annak a birtokában cselekszik bátran, hanem sokszor elkezd magabiztosan cselekedni, döntéseket meghozni, álláspontokat foglalni, és UTÁNA kezd ezeknek a hatására egy magabiztos emberként gondolni magára.

A céltudatosság gyakorlása

“Céltudatosan élni azt jelenti, hogy arra használjuk az erőnket, hogy a számunkra fontos célokat elérjük: a tanulási célokat, egy család kialakítását, megélhetés teremtését, egy új üzlet elindítását. A célok azok, amik vezetnek minket előre, amely a készségeink gyakorlását váltják ki és energizálják a létezésünket.”

A céltudatosság sok mindent magában foglal, például a rövid távú kényelmes érzések feladását egy “nagyobb jó” érdekében.

De egyben a magabiztosság egyik kulcsa is az, hogy mesteri szintre fejlesztünk olyan készségeket, amelyektől eredményeket várunk az életünkben, fontos mérföldkövek megvalósítását. Ezeket a mérföldköveket, és az elérésükhöz szükséges teljesítményt viszont konkrétan meg kell határozni-az, hogy “majd a legjobbamat hozom, és meglátjuk, hogy mi lesz”, nem elég.

A lényeg, hogy mindezeket könnyebb lehet rávonatkoztatni a professzionális életre, mint a magánéletre. Az emberi kapcsolatok lényegesen összetettebbek egy feladat kivitelezésénél, de pontosan ugyanúgy képesnek kell lennünk célokat meghatározni ezen a téren is.

Ritka, hogy valaki belegondol, hogy “mit kell tennem, hogy fenntartsam az érzéseket egy kapcsolatban, vagy milyen gesztusokat kell megtennem, hogy a barátaim megbecsülve érezzék magukat?”.

A céltudatosság nem egyenlő az álmodozással: túl sokan tűznek ki célokat , de nem tesznek lépéseket, vágyják az eredményeket, de nem dolgoznak a megvalósulásuk felé.

Az önfegyelem a képesség, hogy tudjuk úgy szervezni a viselkedésünket napról-napra, hogy azok összhangban legyenek a kitűzött célokkal.

A személyes integritás gyakorlása

Ahogy egyre fejlődik az egyén a korábbi pillérek rendszeres gyakorlásával, úgy válik növekvő fontosságúvá az integritás megőrzése az élet minden területén-az értékrend kikovácsolása után, a változás befejeződésével meg kell szilárdulnia az új egyéniségnek.

Az integritás azt jelenti, hogy úgy cselekszünk, ahogyan az ideális énünk tenné, az értékrendünkkel összhangban, akkor is, ha az nehéz. Amikor a cselekvéseink tükrözik az értékrendünket, amikor a magunkról alkotott ideálunk, és a gyakorlat megegyeznek, akkor rendelkezünk integritással.

Amikor ellentmondunk mindennek, amikor halogatjuk a fontos lépéseket, amikor eltereljük a figyelmünket a szükséges tennivalókról, amelyeket az értékrendünk sugall, az integritásunk (és vele együtt az önbecsülésünk) sérülni fog.

És amikor az integritásunk sérül, csak az integritás gyakorlása tudja azt helyrehozni.

Ha azt mondom, hogy szeretném elérni a céljaimat, de napról-napra csak halogatok, amikor cselekedni kellene, akkor a tudatalattim továbbra is tisztában lesz azzal, hogy nem a helyes dolgot teszem: elkezd kialakulni a hiedelem, hogy nem érzem elégnek magam a feladat elvégzésére, vagy valamiért nem keresem a saját javam.

Pontosan ezért olyan veszélyesek a mai világ rengeteg figyelemelterelést okozó eszközei: videócsatornák, sorozatok, videójátékok tömege. Önmagukban NINCS baj ezekkel, véletlen sem szeretném azt sugallni, hogy bárki, aki megnéz egy sorozatot, érezze rosszul magát. De az integritással kapcsolatos problémák a legtöbb esetben apró kicsi döntések eredményének az összessége. Nem arról van szó, mint egy hollywood-i filmben, hogy valaki egyszer csak úgy dönt, hogy elárulja az értékrendjét és a barátait (á lá Darth Vader). Hanem hónapokon és éveken keresztül a délutánjait máshogy tölti el, mint ahogy szeretné, és ezzel feladja a személyes integritását.

Vagy sokan hazudnak, és azt mondják maguknak, hogy “csak én fogok tudni róla”. Ez azt a hitet tükrözi, hogy a saját véleményed magadról nem fontos (hiszen az illető tudja, hogy hazudott), csak másé.  A fő probléma, hogy nagyon sokan mélyen alábecsülik az árát az ilyen lépéseknek, az önbecsapásnak, a lustaságnak, az őszintétlenségnek. Azt hiszik, hogy egy parányi kényelmetlenségről van szó, holott nagyban meghatározhatja a későbbi életüket apránként.

Ez az elme elárulása.

A cikk elején azt írtam, hogy nehéz lenne az önbecsülésnél fontosabb témát találni, és remélem több olyan információt is találtál, ami mindezt alátámasztja.

Azon dolgozni, hogy tevékenyen építsük az önképünket, a karakterünket, és ezen keresztül az önmagunkkal szemben kialakított tiszteletet, egy kulcsfontosságú készség a 21. században-pontosan azért, mert egyre kevesebben lesznek képesek ezt az utat választani.

Ahogy mondják: a gazdag embereknek nagy könyvtáruk van, a szegény embereknek nagy TV-jük. Ez nem véletlen. Elengedhetetlenül fontos, hogy felismerjük, hogy az önbecsülés egy következmény, ahogy az életben előálló siker is. Amennyiben nem azokat az eredményeket kapjuk az életben, amit várunk, akkor felelősséget kell tudnunk vállalni, és feltenni a kérdést, hogy mit kell tennünk most.

Két jellemző probléma lehetséges, és ezért emeltem ki az önbizalom és önelfogadás kérdéskörét: lehet, hogy valaki sikeres az életben, de abban nem talál örömet. És az is lehet, hogy valaki annyira el van foglalva az öröm hajhászásával, hogy nem képes előrelépni az életben.

Tehát a válasz sok esetben nem lehet csak annyi, hogy “többet kell dolgozni”. Többet kell gondolkozni a helyzetünkön, több időt, energiát és pénzt invesztálni az igazán fontos lépésekbe, és sokkal kevesebbet a haszontalanokba.

Mark Twain azt mondta, hogy bármikor, amikor a többség oldalán találod magad, érdemes elgondolkozni. Sokszor, és sok helyen említem, hogy amit a többség csinál, totálisan működésképtelen, és nem véletlen keresik az emberek az önbecsülést a státusz hajhászásában. Nagyon sok erős társadalmi trend sodorja errefelé őket, de ez egyben lehetőség azok számára, akik képesek egy megfelelő távolságból nézve felismerni azt, hogy mi történik igazából.

Mindeközben viszont fel kell azt ismernünk, hogy mindenképpen időbe telik megvalósítani ezeket a lépéseket. Az eredmények sürgetése csak az önelfogadás hiányára utal. Ebbe a csapdába nem szeretnénk beleesni.

Mindenképpen érdemes végigzongorázni többször is az önbecsülés 6 alappillérén, hogy melyik terület szenved sérülést esetleg a jelenlegi helyzetünkben, és annak tudatában már újult erővel tudunk haladni.

Ahogy mindig, köszönöm a figyelmed, hogy végigolvastad ezt a hosszú és bonyolult cikket:)!

Sok sikert kívánok és a legjobbakat!

Üdv,

Ádám