Ez a víz

A legtöbben ismerik, vagy akár hallották is Steve Jobs híres stanfordi avatási beszédét. De valójában létezik egy ennél sokkal fontosabb üzenet is az avatási beszédek között, ami pedig David Foster Wallace-tól származik.

Steve Jobs üzenete, hogy végezz olyan munkát, amit imádsz.

David Foster Wallace üzenete, hogy tudatosan tisztában vagyunk az elménk termékeivel-hiedelmekkel, szándékokkal, hozzáállásokkal-de nem vagyunk tisztában a folyamattal, ahogy azok kialakultak.

És ez hibás következtetésekre vezethet.

Tudod mi történik a legtöbbször, miután valaki megnézi Steve Jobs beszédét?

Nos…semmi.

Az emberek tudomásul veszik, átérzik az igazságtartalmát…aztán pontosan ugyanazt csinálják, mint korábban. Ahhoz, hogy a valóságban más történjen, egy másik darabjára van szükségünk a kirakósnak.

“2 fiatal hal úszkál a vízben, és találkoznak egy idősebb hallal, aki szembeúszik. Bólint nekik és azt mondja: ‘Jó reggelt fiúk! Milyen a víz?’. A két fiatal hal tovább úszik és végül az egyik odanéz a másikra, és azt mondja: ‘Mi a fene az a víz?’

Ez a sztenderd elvárása az amerikai avatási beszédeknek, egy kis példázat szerű történettel a tanulság bevezetése. A történet végül kevésbé lesz marhaság, mint a legtöbb a műfajból, de ha esetleg attól tartanátok, hogy úgy próbálom előadni magam, mint az idősebb hal, aki elmagyarázza a vizet a fiatal halaknak, kérlek ne gondoljátok ezt. Nem a bölcs, öreg hal vagyok. A halas történet lényege, hogy a legnyilvánvalóbb és legmeghatározóbb részei az életünknek azok, amiket gyakran a legnehezebb meglátni, és beszélni róluk.

Így elmondva mindez természetesen csak egy banális gondolat, de a tény, hogy a felnőtt életetek folyamán ezek a banális gondolatok élet-halál jelleggel bírhatnak, ezért szeretném ezt a gondolatot bemutatni nektek ezen a száraz, kellemes reggelen.”

Van itt egy másik kis tanulságos történet.

Két srác ül egymás mellett az alaszkai vadonban. Az egyik srác vallásos, a másik ateista, és isten létezéséről vitatkoznak különös hévvel, ami általában a negyedik sör után szokott megérkezni.

Az ateista azt mondja: ‘Nézd, nem mintha ne lenne különösebb indokom, hogy ne higgyek Istenben. Nem mintha ne próbálkoztam volna ezzel az egész Isten és imádkozás dologgal. Az előző hónapban elkapott egy óriási jégvihar, és teljesen elvesztem, nem láttam semmit, röpködtek a mínuszok, úgyhogy megpróbáltam: ‘Istenem, ha létezik Isten, elvesztem a jégviharban, és meghalok, ha nem segítesz nekem’. Erre a bárban a vallásos srác ránéz: ‘De hát itt vagy, életben vagy’. Az ateista csak forgatja a szemét. ‘Dehogy haver, csak néhány eszkimó arra jött, és megmutatta az utat vissza a táborba’.

Könnyű végigvinni ezt a történetet valami művészeti analítisen: ugyanaz a történés két különböző embernek két totálisan különböző hiedelemrendszerrel teljesen más következtetéseket jelent.

Mivel díjazzuk a toleranciát, és a hiedelmek különbözőségét, nagyon nehéz valamilyen analízissel kijelenteni, hogy az egyik értelmezés igaz, a másik pedig hibás. Ami rendben is van, csak éppen soha nem beszélünk arról, hogy ezek a hiedelmi sablonok honnan jönnek. Úgy értem a két srácon belül hogyan alakultak ki ezek. Mintha egy ember belső irányultsága csak egy vele született adottság lenne, mint a cipőméret vagy amgasság, vagy automatikusan kialakul a kultúra alapján, mint az anyanyelv például.

Mintha az értelmezés nem csak egy szándékos döntés lenne. Aztán itt van az arrogancia kérdése. Az ateista srác teljesen meg van róla győződve, hogy az eszkimóknak semmi dolguk nem volt az imádság segítségével. Szintén igaz, hogy sok vallásos ember tűnik arrogánsnak és biztosnak a saját meggyőződésében.

A dogmatikusan vallásos embereknek a problémája pontosan ugyanaz, mint sztoriban szereplő hitetlennek: vak meggyőződés és zárt elme, ami olyan börtönt hoz létre, amiről a fogoly nem is tud.

A lényeg, hogy szerintem ez egy fontos része annak, hogy mit is kellene jelentenie annak, hogy ‘megtanítunk gondolkodni’. Hogy egy kicsit kevésbé legyünk arrogánsak ezen a téren. Hogy legyen egy kicsit több kritikai érzékünk magunk felé. Mivel a legtöbb dolog, amiről automatikusan meg vagyok győződve, hogy igaz, általában kiderül, hogy totálisan téves.

Én ezt sok bukással tanultam meg, és szerintem nektek is csak így fog működni.”

“Egy példán keresztül nézzük meg az átlagos felnőtt napot, és tegyük fel, hogy felkelsz reggel, elmész a kihívást jelentő, egyetemi diplomát igénylő irodai munkádba, ahol keményen dolgozol 8-10 órát, és a nap végén fáradt vagy és egy kicsit stresszes, és nem akarsz mást csak hazamenni, enni egy jó vacsorát, és talán lazulni egy órát, aztán elmenni aludni korán, mivel természetesen holnap ismét fel kell kelned és újrakezdődik minden.

Aztán eszedbe jut, hogy nincs otthon élelem. Nem volt időd vásárolni ezen a héten amunkád miatt, és most munka után még be kell szállnod az autódba és elmenni a szupermarketbe.

A munkaidő vége van, szóval a forgalom pontosan olyan, mint amilyen szokott lenni: borzalmas. Ezért az eljutás a boltba több időbe kerül, mint szerinted kellene, és persze a bolt is tele van, mert természetesen mindenki más is ebbe az időszakba próbálja belezsúfolni a bevásárlást. És a bolt fényesen ki van világítva, valami lélekölő zene szól folyamatos ismétlésben, és lényegében ez az utolsó hely, ahol lenni szeretnél, de nem tudsz gyorsan kijutni: végig kell menne az egész, túlvilágított bolton, összezavarodva, hogy vajon hol találod meg a szükséges holmikat, és hogyan tudsz keresztülmanőverezni ezek között a fáradt, sietős emberek között.

És végül eljutsz a fizetésig, de kiderül, hogy nincs elég pénztár kinyitva. Szóval a sor nagyon hosszú, ami ostoba és nagyon idegesítő. De nem adhatod ki a  frusztrációd a hölgynek, aki a pénztárnál dolgozik, mert ő is túl van dolgoztatva, és a jelentőség hiánya  az ő esetében túllépi minden képzeletét bárkinek, aki itt ül ezen a híres egyetemen.

De végül eljutsz a sor végére, és fizetsz az ételért, és azt mondják neked, hogy “Legyen szép napja”, olyan hangon, ami megegyezik a halál sugallatával. Aztán megfogod a sok műanyag szatyrot és elviszed a zsúfult parkolón keresztül az autódig, és végigmész újra a zsúfolt úton, ami a csúcsforgalom által dugig van tömve.

Mindenki csinálta már ezt persze. De még nem volt soha része a valódi napi rutinodnak, napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra, évről-évre.

De az lesz végül. És még sok más idegesítő, látszólag teljesen jelentőség nélküli rutin mellett. De nem ez a léyneg. A lényeg az, hogy mindez a frusztráló szar az, ami miatt elkezd gondolkozni az ember. Mert a forgalmi dugó és a zsúfolt folyosók és sorok időt adnak nekem gondolkodni, és ha nem hozok tudatos döntést arról, hogy hogyan gondolkozzak, és mire figyeljek, akkor életem végéig ideges és nyomorult leszek. Mert a természetes beállítódásom az, hogy mindez rólam szól. Az ÉN éhségemről, az ÉN fáradtságomról, az ÉN vágyamról, hogy hazajussak, és úgy néz ki, hogy mindenki más csak az utamban áll.

És kik ezek az emberek amúgy is? Nézd milyen taszítóak és ostobák, tehénszerűek, és halott szeműek, teljesen embertelenek, ahogy állnak a sorban, és milyen idegesítő, ahogy  hangosan beszélnek a mobiljaikon a sorban állva. És nézd mindez milyen igazságtalan mindez veled szemben.”

“Vagy dönthetek úgy, hogy ráveszem magam, hogy elgondolkozom annak a lehetőségén, hogy mindenki más pontosan olyan unott és frusztrált, mint én, és néhányan közülük még nehezebb életet él.

Ismételten, kérem, hogy ne higgyétek, hogy morális tanácsot akarok nyújtani, vagy azt mondom, hgy bárkinek így kellene gondolkoznia, vagy az az elvárás, hogy automatikusan hidd ezt. Mert mindez nehéz. Akaraterőt és erőfeszítést igényel, és ha egy kicsit is hasonlítasz rám, akkor néhanapján egyszerűen képtelen leszel rá, vagy simán csak nem akarod majd megtenni.

Ha az erőt bálványozod, akkor végül mindig gyengének, és félelemmel telinek fogod érezni magad, és folyamatosan több erőre lesz szükséged mások felett, hogy elnyomd a saját félelmeid. Ha az intelligenciát bálványozod, azt ha valaki okosnak tűnik, akkor folyamatosan hülyének fogod érezni magad, csalónak, és mindig annak a szélén leszel, hogy lelepleződj.

Az ármányos dolog viszont ezekkel a bálbványokkal kapcsolatban, hogy nem gonoszak vagy bűnösek, hanem egyszerűen tudattalanok. Alapbeállítódások az ember fejében.

Olyan fajta imádat, amibe egyszerűen csak belecsúszol, nap mint nap, egyre szelektívebbé válsz azzal kapcsolatban, hogy mit veszel észre, és hogyan méred valaminek az értékét, anélkül, hogy bármikor is tisztában lennél azzal, hogy mit is teszel igazából.

És az úgynevezett való világ nem fog lebeszélni arról, hogy így működj, mert az úgynevezett való világ, amit férfiak, pénz és erő irányít, nagyszerűen elzakatol ebben a medencéjében a félelemnek, dühösségnek, idegességnek, és az önimádatnak. A jelenlegi kultúránk kiaknázta ezeket az erőket olyan módon, hogy azok jelentős vagyont, kényelmet és személyes szabadságot teremtett. A szabadságot arra, hogy urai legyünk a parányi, koponya méretű királyságunknak, egyedül a Teremtés középpontjában. Ez a fajta szabadság sok vonzó tulajdonsággal bír. De persze vannak más fajta szabadságok is, és az igazán értékesekről nem fogsz sokat hallani a vágyakozás és vagyonosság világában…Az igazán fontos szabadság figyelmet és tudatosságot igényel, és fegyelmet, és azt, hogy tényleg foglalkozzunk más emberekkel, és milliárdnyi non-szexi módon tudjunk áldozatokat hozni értük.

Ez az igazi szabadság. Ez az igazi tanultság, és annak a megértése, hogy hogyan gondolkozzunk. A másik lehetőség a tudattalanság, az alapbeállítódás, a szürke hétköznapok hajtása, a folyamatos nyomás, hogy valami van, vagy nincs, valami végtelen dolog.

Tudom, hogy ez a gondolat nem hangzik valami mókásnak, vagy olyan nagyon inspirálónak, mint ahogy egy avatási beszédnek lennie kellene. Viszont ez a nagybetűs Igazság, ahogy én látom, sok udvariassági formula nélkül. Természetesen mindenki úgy gondolkozik, ahogy szeretne.

A nagybetűs Igazság az élet a halál ELŐTT.

Az igazi tudás igazi értékéről szól, aminek szinte semmi köze nincsen a tudáshoz, és minden köze van a tudatosságunk ébrenlétéhez; tudatosság, hogy mi az igazság, és mi a fontos, mi az, ami rejtve marad körülöttünk, amire mindig emlékeztetni kell magunkat.

‘Ez a víz.’

‘Ez a víz.’

Elképzelhetetlenül nehéz megcsinálni ezt, hogy éberek maradjunk, és elevenek a felnőtt világban, minden egyes nap. Ami azt jelenti, hogy még egy óriási klisé válik igazzá: a tanulás tényleg élethosszig kell, hogy tartson.

És most kezdődik.

Sok szerencsét kívánok nektek.”

 

Scroll to Top