A klassz dolog egy blog írásában, hogy totálisan visszakövethető a gondolataid alakulása.

Valószínűleg ez a jutalma annak, hogy miután nyilvánossá teszed  azt, hogy mi játszódik le a fejedben, vállalod a kockázatát, hogy valaki totál zakkantnak vagy egyszerűen csak unalmasnak tart (ne adj’ Isten talál egy gépelési hibát).

De egyben azt is tudod, hogy valamit elszúrtál, amikor leülsz írni egy összefoglaló cikket pár tanulsággal, de 8000 begépelt szóval később azt látod, hogy a neuroközgazdaságtan jövőbeli lehetőségeit boncolgatod.

Szóval újra nekifeküdtem egy picit közérthetőbb “light-verzió” megírásával, hogy átlátható legyen az, hogy mi is történt fejben az elmúlt egy évben a TACIT indulásától kezdve. Aztán majd jöhet a keményebb cucc egy másik időpontban.

A TACIT 2015 augusztus 25-én indult, és az elmúlt egy évben bár sok minden máshogy alakult, mint én azt eredetileg elképzeltem, és sokkal döcögősebbek haladtak a dolgok a várakozásaimnál, igazából csak azt bánom, hogy nem vágtam bele korábban. Mert azt kellett volna. És remélem, hogy ez a cikk téged is meggyőz, hogy bármit halogatsz, amiről tudod, hogy meg kellene tenned, hogy vágj bele.

Miért mi mást fogsz csinálni? Megnézed a 24 összes évadát kétszer?

Piha.

Na kezdjük:

Untitled design (1)

Rövid verzió: Nincs jobb módszer, hogy az ember haladjon az életével, mint hogy gyorsan elindítható kísérleteket indítson azokon a területeken, amik meghatározóak lesznek a jövőjében. Mind tudjuk, hogy a gyakorlatban jobban lehet tanulni, mint elméletben.

De belevágni az ismeretlenbe nehéz, és ezért hajlamosak vagyunk halogatni a legfontosabb lépéseket. Mindenki dolgozik az életében 40 évet, de sokan nem jutnak el soha az ideális helyzetbe. Pedig 40 év alatt mindenki rengeteget dolgozik. A kérdés az, hogy keressük-e a következő szintet, vállaljuk-e a kihívásokat, ehhez viszont kísérletezésre van szükség.

Hosszú verzió: A tökéletességre törekvés egy nagyon klassz dolog, ha az ember igényességből csinálja. De sokszor csak halogatás lesz belőle. Én egy évet halasztottam a TACIT indulását, mert tökéletesen akartam csinálni már elsőre. De ez képtelenség. Rengeteg az “ismeretlen ismeretlen”. Olyan tényezők, amik befolyásolják a jövőnket, de nem tudunk előre számolni velük, mert nem tudjuk, hogy léteznek.

Szóval halasztottam a TACIT indulását egy évvel, az előkészítésén dolgoztam 3 hónapot, aztán rá kellett döbbennem, hogy nagyon sok mindent máshogy kellene intézni. Nekem volt egy csomó elképzelésem, hogy hogyan fog mindez működni de azok tévesnek bizonyultak. Túl sok volt az ismeretlen ismeretlen, és a vicc az, hogy az életünket sokszor pont ezek az ismeretlen ismeretlenek vezérlik.

Szerencsére annak idején jött egy kósza ötlet. Mi lenne, ha tematikus hónapok lennének? Mi lenne, ha minden hónapban csinálnék egy kihívást? És bár tényleg sok esetben elfogadhatatlanul sok munka lett volna tréningeket is készíteni, és “érdekes” kihívásokat vállalni közben, de szerencsére sikerült hónapról-hónapra haladni.

Nem sikerült tökéletesen-de ez a lényege ennek a pontnak. Van az angolban egy mondás: “done is better than perfect”. Ha kész van, az jobb, mint ha tökéletes lenne.

Úgyhogy az utóbbi 5 hónapban használtam egy keretrendszert, ami a következő kérdésekre adott válaszokból áll:

-Mi lenne jelen pillanatban a legnagyobb előrelépés, milyen mérföldkő elérése, milyen készség elsajátítása?

-Milyen eredmények reálisak ezen a területen 1-3 hónapon belül?

-Milyen lépéseket kell biztosan megtenni, hogy megvalósulhasson?

-Ha mégse jönne össze, akkor annak milyen hatása lenne az életemre hosszú távon?

2014%2F04%2F30%2Ffc%2FZuckerberg1.d1a63

“Mit tennél, ha tudnád, hogy nem vallhatsz kudarcot?” -kérdezi a motivációs videókban egy dörgedelmes hang, és rendszeresen megható zenei aláfestéssel és inspiráló képsorokkal kísérve. Természetesen a baki ezzel az, hogy az ember igenis vallhat kudarcot. Ez egy olyan probléma, amit nem érdemes figyelmen kívül hagyni.

Viszont ha kísérleteket indítasz, akkor egyszerűen alacsonyabbra teszed magaddal szemben a lécet. Inkább úgy fogalmaznék, hogy túllépsz egy totálisan irreális elváráson. Bizonyára a dolgok nem fognak elsőre sikerülni. Ez nem úgy működik, mint a Szupercsapatban…

 

Gondolom egyetértünk abban, hogy ha felteszed magadnak a kérdést, hogy “mégis mi jelentené a legnagyobb előrelépést az életemben, a következő hónapokban?”, akkor legalább egy hónapra érdemes egy kísérletet tenni, hogy legalább néhány lépést haladjunk előre.

Mondjuk beiratkozhatsz egy intenzív angol tanfolyamra, és kitűzheted célként magadnak, hogy végignézed az összes leckét a tankönyvből. Nem, nem fogsz megtanulni angolul ennyivel. De tuti, hogy jóval előrébb leszel, és a következő nekifutás sokkal könnyebben és természetesebben fog jönni.

De a (felnőtt) emberekben rendszeresen van egy ellenállás az új kihívásokkal kapcsolatban. Egyszerűen nem szeretünk szembesülni az önnön tökéletlenségünkkel, nem akarjuk kitenni magunkat mások kritkájának.

Viszont, ahogy korábban említettem: első körben minden bizonnyal el fogsz bukni. Vagyis biztosítanunk kell, hogy van terv, ami lehetővé teszi, hogy nem vesszük a kezdeti nehézségeket égi jelnek, hogy inkább mégis maradni kellene a kaptafánál.

Természetesen fel kell készülni. De utána cselekedni kell. És a második próbálkozásnál kell a tökéletes eredményre számítani. Addig semmiképpen.

Untitled design (2)

Rövid verzió: Az elmúlt egy évben az lett a benyomásom, hogy sok embernek az élete 99%-a azzal megy el, hogy egy látszatot tartson fenn mások szemében. Úgy hozza meg a döntéseit, hogy az MÁSOK szemében előrelépésnek tűnjön.

Egyben nagyon ritka, hogy látom valakin, hogy van egy egységes, önálló világképe, és azzal összefüggésben halad szépen előre az életével. Kevés embernek van egy saját önálló képe, hogy mi a fontos és mire kell figyelnie. A legfontosabb ezzel kapcsolatban, hogy ha felismerjük, hogy mindenki így gondolkozik, akkor emiatt MINDEN hiedelmet felül kell vizsgálnia az embernek, amit a körülötte levőktől vesz át.

Hosszú verzió:   Mark Twain “Egy jenki Arthur király udvarában” c. könyvében van egy részlet, ahol a középkorba visszakerült jenki ás Arthur király álruhában körútra kel, hogy megnézze az ország helyzetét (Mátyás király óta tudjuk, hogy ez a középkori uralkodók szenvedélye volt a vadászat és ivászat mellett).

Egy vidéki faluban meghívják őket vacsorázni, és a paraszt, aki meghívta őket elkezdi hangosan pocskondiázni a szabadkereskedelmet (amit Camelotban a jenki vezetett be), és a védővámot élteti.

Az érvelés:

Náluk csak 3 pénzbe kerül az, ami Camelotban 4-be.

Mire a jenki megkérdezi tőle, hogy havonta mennyi pénzből gazdálkodnak. Kiderül, hogy havonta 30 pénzből, mire a jenki megmondja, hogy Camelotban 50-ből. Tehát drágábbak a holmik, de a nagyobb kereset miatt több mindent tudnak venni belőle.

És a paraszt nem érti. És akárhogy magyarázzák neki, csak azt látja, hogy mekkora ár van a holmira írva, és hogy az az ár Camelotban magasabb, mint náluk. A gond az, hogy mindenki osztja ezt a vélekedést. És a jenki egyre jobban felbőszül, ahogy magyarázza az igazát, de újra és újra abba ütközik, hogy “éljen a védővám!”.

Végül annyira felidegesíti magát, hogy leüti a vendéglátóját, annyira idegesíti az ostobasága.

Ez egy tökéletes példája annak, amikor valaki nem látja a fától az erdőt. Egy döntést, egy fontos döntést kellene hozni, hogy mégis akkor mi a jó az embernek, és mondjuk kicsit összetettebb a helyzet a nyilvánvalónál. Mondjuk nagyobb összefüggéseket kell meglátni,  vagy néha egyszerre 2 információt kell súlyozni. Például az olcsóbb árak nem mindig jobbak (mondjuk ha a drágább árak lehetővé teszik a hely lakóinak, hogy tízszer annyiból gazdálkodjanak).

Vagy a “móka” kedvéért belinkelem ezt a videót, hogy sok ember hogyan vesz fel autóhitelt.  Ha valaki így gondolkozik, akkor sajnos nincs mese, az az ember élete végéig minden területen át lesz verve valahogy (és nem tudom azt mondani, hogy legalább részben nem tehet róla):

 

Hosszasan lehetne erről beszélni, de egy következtetés miatt említettem meg ezt: a legtöbb feltételezésünket arról, hogy hogyan működik az élet, másolás alapján, a társadalomtól vesszük át.

Az elmúlt egy évben többször hallottam azt az “ellenérvet”, hogy sok ember nem ért egyet azzal, amit én mondok. Ez nem érv. Ha sok ember ugyanazt a hülyeséget mondja, attól nem válik igazzá. Ha az egyik döntés mögé lehet gondolatmenetet tenni, a másik mögé meg csak valami gondolkodásbeli hibákkal teletűzdelt, ezer sebből vérző kuszaságot és azt, hogy “dehát mindenki így gondolja”, akkor igenis beállhat az a furcsa helyzet, hogy mindenki más a hülye.

És szerintem a mai világban a tömegek elbutulása miatt ez egyre gyakoribb lesz.

Ha 5 fanyalgó kocsmatöltelék között töltöd az időd nagy részét, akkor biztos lehetsz benne, hogy te leszel a hatodik, mert ugyanolyan hozzáállásod, alapvető hiedelmeid lesznek, hogy hogyan is kell élni (és az nem egy konstruktív dolog lesz).

És korábban megvoltak a kétségeim, ahogy bizonyára neked is. “Fog ez működni? Nem látom magam körül senkit se, hogy ezt csinálná.” Ezen időbe tellett túllépni.

Épp ezért én pár éve úgy döntöttem, hogy “lecserélem” ezeket a hiedelmeket, és EZÉRT töltöttem annyi időt olvasással (tavaly 100+ könyvet) és az ezekben megjelenő gondolatok rendezésével (idén inkább az írásra koncentráltam, átlagosan havi több, mint 100 oldallal). Egyszerűen az embernek el kell kezdenie tudatosan “átmosnia” az agyát.

Tavaly év eleje óta szándékosan, tudatosan ezt tettem, rengeteg idő/pénz/energia  befektetésével, és semmit nem bánok jobban, mint hogy nem vágtam bele korábban, ebbe a masszív önépítésbe.

Untitled design

Rövid verzió: Érdemes nagyon fiatalon kegyetlen keményen odapakolni magad, hogy megoldd az anyagiakat, és utána foglalkozhass a fontosabb dolgokkal az életben. Biztos neked is mondták, hogy “vannak fontosabb dolgok a pénznél”.  Igen, ez így van.

Pont ezért életbevágó, hogy ne kelljen az egész életedet úgy irányítani, hogy függesz a bevételedtől. Ha hónapról-hónapra feléled a bevételed, akkor rá vagy kényszerítve, hogy folyamatosan alkalmazásban legyél. Vagyis kapásból drasztikusan leszűkültek a lehetőségeid az életben.

A pénz egy erőforrás, ami lehetővé teszi, hogy más sokkal értékesebb erőforrásokat (az idődet és az energiádat) úgy költsd el, ahogy akarod. Szóval érdemes megtanulni bánni vele.
Hosszú verzió: Én egy nagyon rövid időt leszámítva az egész “dolgozó életemben” vállalkozóként működtem. Vagyis nem számíthattam soha “fix, havi bevételre”. De hadd meséljem el, hogy mit gondoltam egy évvel korábban, hogy mit csinálnak azok az emberek, akik viszont ebből gazdálkodnak.

Először is azt hittem, hogy mindenki tudja, hogy hó elején megkapják a fizetésüket, és abból kell gazdálkodniuk a következő 30/31 napban. Vagyis totálisan mindegy, hogy hó eleje van vagy vége. Ehhez képest hó elején mindenki játssza a prezidentet, dugig vannak a plázák, a mozik és a kávézók. Hónap végén pedig látványos a különbség.

Azt hittem, hogy valaki amennyiben nem elégedett a havi fizetésével, akkor szorgalmasan megtakarítja egy részét, hogy később feláldozza arra, hogy egy vagy két év múlva már jobb helyzetben legyen (például az önképzésre fordítja, vagy befekteti). Szerintem ennél a pontnál már van bőven olyan ember, aki szétröhögi a fejét, de én TÉNYLEG ezt hittem naivan, hogy ha valaki nem elégedett, akkor látja, hogy valamit az élete folyamán jelentősen meg kell változtatnia, különben ugyanez marad 40 év múlva is.

Az elmúlt hónapokban a TACIT egy anyagilag is nagyon sikeres vállalkozás lett. Én viszont azt vettem észre, hogy nem igazán van szükségem semmire.

Egyre jobban kezdtem érdeklődni olyan dolgok felé, mint az a tény, hogy egy James Altucher nevű blogger mindössze 15 tárgyat birtokol összesen.  Vagy Leo Babauta, aki folyamatosan csökkenti a tárgyai listáját, most épp 43-nál tart, miközben teljesen normális családi életet él.

Én 3 hétig úgy voltam Berlinben, és 3 hétig Oslóban is, hogy tényleg erősen gondolkoztam rajta, de nem tudtam megmondani, hogy mire lenne szükségem azon az egy hátizsáknyi holmin túl, amit magammal vittem. És Ázsiába is úgy fogok menni 3 hónapra, hogy nem tudom, hogy minek vettem poggyászhelyet a gépre, mert könnyen lehet, hogy nem viszek szinte semmit.

Röviden: ahogy egyre jobban ment az üzlet, én egyre jobb önbecsüléssel bírtam, és egyre kevesebb fogyasztói cikkre lett igényem. Én ebből azt a következtetést vontam le, hogy sok embernek a fogyasztás igazából az önbecsülés hiányának a túlkompenzálása.

Emiatt sokkal több pénzt tartok egyszerűen a számlámon, lényegesen kevesebbet költök. Azért tartom a számlámon, hogy döntési szabadságot biztosítson nekem. Én nem szeretem azokat az embereket, akik magyarázzák, hogy ők már “felülemelkedtek” ezen a pénz dolgon (tapasztalatom szerint ezeknek az embereknek határozza meg a legjobban a pénz a döntéseiket).

Az embernek el kell sajátítania valami olyan tudást, ami nagyon nagy értéket képvisel, hogy utána egyre jobban arra tudjon koncentrálni, ami neki aktuálisan fontos. Nekem most az a legfontosabb, hogy új kihívásokat vállaljak. Biztos lesz ez máshogy, de nem szeretném, ha szűk keresztmetszet lenne a pénz, és ezért máshogy kellene élni az életem, mint ahogy én tervezem.

Két érvelés még a pénz szerepével kapcsolatban a következők:

Az első Derek Sivers-től származik, aki azt mondja, hogy csak olyan dolgot érdemes készíteni az embernek, amiért pénzt is adnak mások.Tudni kell, hogy Sivers nem egy anyagias ember: 22 millió $-ért adta el a cégét, de az egészet egy alapítványnak adta. Mégis fontosnak tartja, hogy nem dolgozik ingyen.

Ezért is nem adnám oda a legjobb munkáimat soha ingyen. Adjam olyan embereknek, akik nem értékelik annyira, hogy fizessenek érte? Akkor mi biztosítja, hogy meg is becsülik és használják? Mi adná nekem akkor a hátszelet , hogy könnyen és gyorsan megírható rövid cikkek helyett A-Z-ig tartó, teljes tréningeket készítsek, amik lefednek minden területet (és rengeteg munkába kerülnek)?maslow-smash-1

A második Mr Money Mustache-tól származik, aki 30 éves koráig megtakarította a fizetése 60%-át, aztán nyugdíjba ment. Neki van egy nagyon érdekes eszmefuttatása a pénz és boldogság kapcsolatáról. Tényleg nagyon javaslom, hogy olvasd el a cikket, amennyiben értesz angolul, remek írás.

A lényeg, hogy a legjobb dolog, amit a pénzzel el tudsz érni, az a stressztől való nyugalom. Egy szabadság, hogy úgy dönts, ahogy szeretnél, arra vezesd az életed, amerre szeretnéd. Ebbe a zen-állapotba robban bele a fogyasztói társadalom, amikor olyan dolgokat veszel, amiktől többnek érzed magad (a Maslow-piramis negyedik szintje az önbecsülés), viszont kockáztatod az anyagi jóléted (a biztonság a második szint, vagyis sokkal alapvetőbb igény).

A lényeg az, hogy mindezek miatt én úgy döntöttem, hogy a pénz szerepe az én életemben az, hogy fogyasztás helyett minél több alkotást tehessen lehetővé. És szerencsére ahhoz a mai világban annyira nem kell sok.

Untitled design (3)

Rövid verzió:  Nem tudom, hogy ezt hogyan lehetne hatékonyabban átadni, mint a legközvetlenebb, legrövidebb és legtuskóbb módon: ha nem csinálsz semmit, akkor érdekes módon nem fogsz semmit se elérni. Ha nem tetszik, ami most van, akkor az azért van, mert az elmúlt 3-5 évben bizonyos fontos lépéseket nem tettél meg (ez alól egy “felmentés” van, ha 20 év alatti vagy).

Én most nagyon sok olyan döntést hozok meg naponta, ami nehezebbé teszi az életem. Cserébe tudom, hogy 3 év múlva iszonyatosan nagy eredményeket fog hozni nekem.

Hosszú verzió: Néha én is panaszkodom. Ha valami nem úgy működik, ahogy én szeretném, vagy kevesebb időm jut valamire, mint szeretném. Aztán rádöbbenek, hogy igazából ha 2 hónappal korábban meghoztam volna néhány döntést, ha máshogy priorizálom a dolgaim, akkor tökéletesen működne minden.

Általában nagyon pontos vagyok, mindenhova pontosan abban a percben érkezem, amikor meg  van beszélve. Gyűlölöm is, ha valaki késik. Azt még jobban utálom, ha én kések, és hosszasan bocsánatot kérek miatta. És sokszor, amikor elmondom, hogy miért késtem 5 percet, akkor időközben rádöbbenek, hogy lehet a villamosról maradtam le, de igazából volt még egy csomó másik döntés, amit ha máshogy hozok meg, akkor nem késtem volna. Igen, lehet a villamos ment el éppen, de ha én meg korábban elindulok a kávézóból, akkor nem késem le a villamost. Ha előtte összeszedettebben dolgozom, pomodorokban, akkor gyorsabban végzem.

Szóval ezért nem szeretem, amikor valaki valami külső körülményre hivatkozik. A szüleid nem vittek be a tutiba, mint a suli legmenőbb kölykét?  És ez pontosan hogyan is tart vissza attól, hogy 5 év alatt nagyon keményen odapakold magad, és felépítsd magadnak?

A TACIT most egy éves. Egy hét számjegyű üzlet. Persze, ez már a második vállalkozásom, tehát gyorsabban lehetett haladni. De hagyjuk a hisztit, olyan nincsen, hogy lehetetlen helyzetben vagy. Olyan van, hogy az élet nem rakta eléd a megoldást, és te még úgy is döntöttél, hogy nem keresed meg magadnak.

(A következő 2 bekezdés alapján el tudom képzelni, hogy valaki számára elég gyökérnek fogok tűnni, ha az illető figyelmen kívül hagyja az egész cikk mondanivalóját. Azért hagyom benne, mert tényleg óriási különbséget tud jelenteni, ha valaki megérti ezt.)

Nemrég egy kis összejövetelen találkoztam azzal a sráccal, aki a középsulis osztályunkban a legmenőbb gyereknek számított. A szülei milliókat költöttek rá, beléneveltek egy óriási önbizalmat. Szabályosan sajnáltam, mert az elmúlt 5 évben kb 20-szor annyit haladtam, mint ő (ennyit a kezdeti előnyről).

Egy pár napja összefutottam valakivel, akivel az első munkahelyemen dolgoztam. Ő nagyon hasonló munkahelyen van, mint ahol én 18 évesen dolgoztam (értékesítés), és kicsivel jobb feltételek mellett dolgozik.  Kérdezte, hogy mi van velem, mondtam pár dolgot, hogy miket csinálok most. Kábé minden második mondata az volt, hogy “na menj a fenébe” (persze jópofáskodva). De halál komolyan: lehet, hogy azért haladtunk más irányba, mert én más döntéseket hoztam? Mert én a kötelező minimum helyett mindig a legtöbb munkával és legtöbb kihívással, de egyben a legtöbb eredménnyel járó utat választottam?

Teljesen tisztában vagyok vele, hogy más nem kezeli annyira fontos dologként az önfejlesztést, mint én, nem “vádolni” akarok másokat, hogy “tessék a te hibád, most nézd meg magad”.

De nem akarásnak, nyögés a vége. Ezen a blogon is, a videóimban is ezerszer felhívtam a figyelmet rá, hogy mennyire fontos többet elvárni magadtól, mint az átlagember teszi. Az átlagember nagyon sz*rul fog járni a közeli jövőben. Ha úgy döntesz, hogy nem fejlődsz, az is egy döntés. És az a baj, hogy csak akkor fog nyilvánvalóvá válni a probléma, amikor már késő.

 

Ennek az ellenpárja az, ha olyan döntéseket hozol ma, ami a “nehezebb út”. Ha sorozatnézés helyett könyvet olvasol, az a nehezebb út. Ha Halott Pénz helyett egy jó hangoskönyvet hallgasz ingázás közben, az a nehezebb út. Ha a monitorra való bambulás helyett fókuszáltan, pontos célmeghatározással dolgozol (pl: a Pomodoro technikával), akkor az a nehezebb út.

A Gyorsítósáv tréningen résztvevők sokszor megdöbbennek, hogy mennyire nagy mentális megterhelés mondjuk egy egyszerű cikk megírása. Igen. Egy cikk írása komoly mentális munka, sok döntést kell meghozni, hogy mi legyen benne, mikor hivatkozzon az ember példákra, a személyes stílusából mennyit vigyen bele, és a “nem lehetne esetleg ennél jobb megoldást is találni?” kérdést is sokszor meg kell válaszolni.

Ilyet a legtöbb irodai munkában nem kell csinálni-ott ha írnod is kell, nem a saját véleményedet kell képviselni, csak pár infónak mindenképp benne kell lennie  tartalomban. Amit mondani szeretnék, hogy azért nehéz az embereknek a vállalkozás elindítása, mert egyszerűen a legtöbb munkahely borzasztóan alacsony mentális munkát igényel csak.

És ha valaki nem dolgoztat egy izmot, akkor az elkezd visszafejlődni. Pont így van ez az elméddel is. Amit az átlagember csinál, az nem alkalmas arra, hogy “kondiban tartsa” az elmét, hogy az képes legyen bonyolult problémákat megoldani. Vagyis tényleg muszáj a nehezebb utat, az új kihívásokat választani.

Untitled design (5)

Ha körbenézel sok sikeres ember azt mondja, hogy semmi köze nem volt a szerencsének a sikeréhez. Valóban, dühítő lehet, hogy ha valaki, aki a belét kidolgozza éveken át, azt mondják, hogy mázlija volt csak. De igaz lenne, hogy nem játszik szerepet a szerencse?

Nem, nem igaz. Én szerencsés vagyok. De mellette nem igazán ismerek senkit, aki nálam keményebben dolgozna (de szeretnék minél több ilyen embert megismerni amúgy).

-Szerencsés vagyok, mert az édesapám korai halála miatt egyértelmű lett nekem, hogy korlátos ideig vagyunk itt, és igenis ki kell hozni mindent a lehetőségeinkből. Emiatt pedig én már fiatalon is odapakoltam magam, és soha nem kellett a motivációmon gondolkozni. Most látom, hogy ez milyen ritka, és mekkora előny.

-Szerencsés vagyok, mert az első vállalkozásom is rögtön olyan volt, amit sok munkával gyorsan lehetett növelni, és így gyorsan rákaptam a haladás ízére. Ha más vonalon indulok el, akkor lehet, hogy egy sokkal kevésbé gyorsan növekedő dologba vágok bele, és ugyanennyi munkával tizedannyit se érek el.

-Szerencsés vagyok, mert szeretek olvasni, és könnyen rááll az agyam az új dolgok elsajátítására. Valaki más a kondizásban ér el könnyen jó eredményeket (ugye senki nem gondolja, hogy a gondtalan Instagram-celebek a mérhetetlen önfegyelmük miatt vannak formában?), én tanulásban. Mindezek mellett persze rengeteg munkát fektetek bele, és látom, hogy másnak is elérhető lenne ez, de nekik nem jön olyan természetesen a tanulás.

Ezek olyan dolgok, amikben óhatatlanul szerencsés vagyok. És időbe tellett, amíg rádöbbentem erre, de ahogy átláttam ezt és elfogadtam, rájöttem, hogy igazából minden szerencse, amire VALAHA is szükségem volt az életemben, igazából már megtörtént. Egy olyan szinten vagyok, hogy csak az meghatározó, hogy vajon cselekszem-e, fenntartom-e az erőfeszítéseket és levonom-e a következtetéseket a tanultakból. Ha igen, akkor minden jó lesz.

És az a vicc, hogy szerintem veled is pontosan ugyanez a helyzet. Hadd magyarázzam el.

Allen Wong egy mobilfejlesztő, aki fiatalon megszedte magát az appjeiből. A lenti videóban arról mesél, hogy neki aztán köze nem volt a szerencséhez.

 

Viszont ez nem igaz. Szoftverfejlesztést tanult, nem pedig jogot például (utóbbi egy olyan szakma ugye, amiben van egy nagyon erősen szabott karrierút, mindenképp sok időbe telik előrejutni). Illetve írt egy könyvet, amiből nyilvánvaló, hogy ő azért nagyon nem az a “tudatosan építem az életem, és teszteket indítok” jellegű ember.

Volt egy szenvedélye, ami jól sült el, és óriási pénzeket fizettek ki a munkájáért. Nem azt akarom mondani, hogy nem érdemelte meg, csak azt, hogy van 1000 hozzá hasonló ember, aki ugyanolyan keményen dolgozik, ugyanolyan jól ért hozzá, és századannyit sem ér el.

Érdemes beszélni erről a témáról. Mert Allen lehetővé tette, hogy szerencsés legyen. Egy “hétköznapi” programozó soha nem fog egy évben 1000%-os fizetésemelést kapni, bármennyire jó munkát is végez.

Ha valami jónak a bekövetkezésére 30% esély van, és megtörténik, akkor “szerencsés” vagy. De mindannyian átlátjuk, hogy ha valaki rendszeresen olyan helyzetekbe kerül, ahol 30% esélye van arra, hogy valami jó történik, és minimális a kockázat, akkor egy idő után elkezdenek jönni az előrelépések.

De akkor miért nem csinálja ezt mindenki? Szerintem azért, mert az emberi agy nem úgy van huzalozva, hogy könnyen tudja értelmezni az ilyen döntéseket az életben (ezért kell aktívan dolgoznunk rajta). Ezen túl kell lendülnünk tudatos tervezéssel.

(Tehát, ha esetleg valaki “szó szerint” vette volna a szerencsémre vonatkozó állítást: én ebben az évben 13 nap kivételével minden egyes nap folyamatosan dolgoztam. Abban van szerencsém, hogy megértettem, hogy a sorsom a kezemben van. Nem az eredmények köszönhetőek a szerencsének.)

Ha programozó vagy, de nem tudsz angolul, akkor soha nem kapsz állásajánlatot a Facebook-tól. Persze, ha tudsz, minden bizonnyal akkor sem, de legalább az elméleti lehetőség megvan. És ha kiemelkedően jó vagy egy adott területen, akkor sem biztos, hogy megtörténik, de már magasabb az esélyed.

Ha pedig aktívan küldözgeted Linkedin-en az életrajzod sok helyre, akkor megint nem garantált semmi, de jobb lesz a helyzet. Ha ráadásul meetup-okon aktívan networkingelsz, akkor valamit nagyon rosszul kell csinálni, hogy ne legyen “szerencséd”.

Vagyis hogyan legyél szerencsés?

1, Tanulj meg angolul.

2, Sajátíts el valami értékes készséget magas szinten (vagyis ne asztalosnak tanulj-nincs vele semmi gond, de sok keresettebb tudás van a mai világban)

3, Tedd láthatóvá magad.

4, Fejleszd az emberi készségeid.

+1 Hallgasd végig röhögés nélkül, ahogy mindenki gratulál az isteni mázlidhoz, amikor kifizetődnek az erőfeszítéseid.

Szóval ahogy említettem, én szerencsés vagyok. És te is az vagy, mert ezt a blogot olvasod. És ugye bizonyára észrevetted, hogy én egy nagyon más “önfejlesztő iskolát” képviselek, mint amit általában megtalálsz a könyvesboltokban (“A Titok”, “Erőleves a léleknek”, stb…).

Ha ilyen cselekedhető információt kapsz, akkor tényleg csak rajtad múlik, hogy élsz-e velük, vagyis innentől kezdve a szerencse szerepe nagyjából meg is szűnt a te életedben. Innentől kezdve csak az számít, hogy dolgozol-e azon, hogy olyan helyzetekbe kerülj, ahol szerencsés lehetsz, vagy inkább ciccentesz egy sört, és nézed a meccset.

Untitled design (7)

Talán, amikor belevágtál a cikkbe egy “könnyedebb” témát vártál, de nem akartam felhigítani a mondanivalóm. Ez 5 olyan gondolat, ami nekem nagyon sokat fog számítani a következő években. Figyelj oda kérlek, hogy te se maradj ki a jóból:)

Én nem akarok felébredni egy nap, hogy elment az élet, és nem láttam belőle semmit. Mindez egy sokat követelő, de nagyon gyümölcsöző elmejáték.

Töltsd le az e-bookom!

Összeszedtem az 10 legjobb produktivitási eszközt és módszert, amik valóban működnek a mindennapokban. 

You have Successfully Subscribed!